Mi az ünnep?

Amikor az anyagi világ sűrű szövevénye megnyílik, s átragyog rajta a másvilág fénye, mint felhők közül a Nap. Gondoljunk a hajnalra. Még ködös szürkületben pihen a táj, a fák mozdulatlanok, a harmatos fű borzong, ember-állat nem mutatkozik, kihaltnak látszik az élet. De már várakozás feszül a levegőben. Hangtalan zengés jelzi az elkövetkező eseményt. Hosszú, keskeny felhők úsznak a látóhatár fölött, acélszürkék, halottak, de már sejteni lehet peremükön a közelgő fény érintését. Akkor piros sugárzás tűnik föl a távolban, a felhők lebegővé válnak, a fák kinyújtóztatják dermedt ágaikat, leveleik remegnek. Mikor pedig föl­bukkan a Nap óriási korongja, s forogva száll föl a sötét föld peremén, ragyogása egyszerre elönti az egész természetet, a felhők átlátszó piros fátyolokként szakadoznak szét. Majd a hosszan zengő, vörös sugarak egyre élesednek, tisztulnak, vörösarannyá válnak, később, szinte pillanatok alatt, vakító arannyá, aztán megzendül a fény minden ereje, a ragyogás teljessé lesz - ez ünnepi pillanat. A világ kibontakozik ólomszerű anyagiságából, s vakító, sugárzó fénnyé változik.

Ünnep, mikor a lenyugvó Nap utoljára pillant végig a földön, sugarait szétküllőzi az égboltozat közepéig, vörösbe, aranyba, zöldbe, sötétviolába meríti a felhőket, fényének zengése egyre halkul, egyre szelídül, míg egyszer csak elnémul teljesen, s az esti szürkületben fölcsillannak az első csillagok.

Ünnep, mikor egy bezárt szobában a földi kín jajgatása elhallgat, s fölsír az újszülött gyermek első szava. Ünnep, mikor az anya, túl lévén a szenvedéseken, révült boldogságban emeli keblére a csecsemőt, arca gyönyörűségtől sugárzik, ujja gyengéden simítja meg a kopasz kis fejet, a ráncos arcocskát, miközben a gyámoltalan kis lény a szopás első cuppogó mozdulatait végzi. Ünnep, mikor két egymást szerető ember, legény meg leány, először öleli, csókolja meg egymást. Amikor legszebb ruhájába öltözve örök hűséget esküszik egymásnak. Amikor, elsza­kadva az emberektől s a mindennapok gondjától, a fiatal asszony először oldja meg ruháit, mint aki bűvölő fürdőbe lép, hogy újjászülessen benne, s más emberként szálljon ki belőle. Ünnep, mikor az ember búcsút int fáradt szeme pillantásával az életnek, s örökre behunyja, ágya szélén pedig egy asszony ül, fogja hidegülő kezét, pillantása megrendülten pihen a távozó arcán, biztatja is, siratja is, majd gyengéden lezárja a kialvó szemet, amilyen gyöngéden újszülött gyermekét simogatta. Ünnep, mikor a sír szélén utolsó köszöntést mondunk a lassan lemerülő koporsó után, s fölhangzik a monoton imádság, a komor ének.

Ünnep, mikor a paraszt a kaszáját első ízben vágja a zizegő gabonába. Mikor az érett szőlő első fürtjét metszi le a gazda az őszi fényben fürdő hegyoldalon. Mikor az első új kenyér, az első korsó bor megjelenik a fehérrel terített asztalon. Mikor az első vadat ejti el a vadász az esztendőben. Mikor váratlanul megérkezik a régen látott jó barát, rokon, házastárs. Mikor a zenekar befejezi a hangszerek hangolását, csend támad, s fölzendül egy Istenben elmerült lélek szava. Mikor a templomban megcsendülnek a csengettyűk, megkondulnak a harangok, s a tömeg felujjong: „Föltámadt Krisztus e napon!” Mikor zászlók, kürtök és riadó „éljenek” köszöntenek egy győzelmet, ami megmentette a várost az ellenség pusztításától. Mikor a rab, hosszú sanyargattatás után, először lép ki a szabadba. Mikor a fogságba hurcolt katona ismét átlépi hazája határát, faluja templomtornyát megpillantja, megzörgeti az ablakot, s mint a figyelő vad, füleli az ajtóhoz siető lépéseket. Mikor a hajó megérkezik a kikötőbe, s az utas előtt egyszerre kibontakozik a város, amit először lát életében. Mikor a hajó elszakad a parttól, életünk egy része a semmibe merül, s csobogva siklunk a végtelenségbe valami új, valami rejtelmes felé. Mikor egy rég óhajtott könyvet a kezünkbe veszünk, kinyitjuk, megtapogatjuk, meg is szagoljuk, s mohó szemünk kapásból fogdossa össze az első magasztos szavakat...

És még mi minden ünnep!

Valaha, a paradicsomi létben, ünnep volt az ember minden napja, minden perce, hiszen az örökkévalóságban élt, együtt az Istennel. Ahogy süllyedt az ember, váltak ünnepei egyre ritkábbakká, egyre üresebbekké.

Mert az ünnep: kiemelkedés, fölszárnyalás az alantasból, a térből és az időből, az életből - a létbe. Abbahagyása minden tevékenységnek, magunkba fordulás, megtisztulás, szellemivé válás. Az ünnep: a szabadság. Megszabadulás minden nyűgtől. S ha ebből szabadulunk, éppen az az ünnep. Nem vigasság, zabálás, ivás, tombolás az ünnep, nem csinnadratta, nem. Hiszen ha így volna, nem volnának komor, szomorú, de mégis fölemelő ünnepek. Az ünnep: csend. Megállás. Elmerülés az időtlenségben. Hangtalan ujjongás, néma zokogás. Mosoly a könnyek között. Könny a mosolyban. Ahogy a fölkelő, a lenyugvó Nap ragyog át a felhők résén. Az ünnep az a pillanat, mikor álomnak érezzük a valóságot. És valóságnak azt, ami láthatatlan, megfoghatatlan.