Megfoghatatlannal a fölfoghatatlant

Találtam egy jót Czakó Gábortól. Részlet a Belső kilátó című esszéjéből (1995-ös):

Én mégis inkább a diszkót javaslom kilátópontul. Ez a tőzsdével ellentétben mindenki szá­mára nyitott hely, tehát ide valamennyien beléphetünk, vagyis éppoly de­mokratikus, mint egy gyorsétterem.

Nem tudom, ki töltött már el - legalább - néhány percet egy diszkóban. Aki nem, az föltétlenül pótolja mulasztását, mert e tapasztalat manapság nélkülözhetetlen. Méginkább a holnap meg­értése szempontjából. A jövő ugyanis a diszkóban, mint a ne­velés legáltalánosabb központ­jában készül. Itt alakul, formálódik a holnap művésze, munkása, politikusa, választópolgára, hazafija és kozmopolitája. Már messziről, mondjuk a folyó innenső partjáról észlelhetjük, hogy igen, ott túl, a napközben oly barátságos tiszaparti fürdőhe­lyen most megszilárdul a sarokpont, összesűrűsödik a kor lelke.Aki nem először hall zenét, az még a hídon sem haladt át, máris tudhatja, hogy ami ezen a „zenés-táncos szórakozó­helyen” szól, az alig hasonlít a zenére, inkább az orgazmus pillanatának lükte­tését idézi föl valamennyi szám, ha szabad így nevezni őket. Ugyanaz a szimmetrikus ritmus dü­bögi át az összeset. A dob, a basszusgitár és a bőgő mögött a többi hangszer és az ének egyként és teljesen alárendelt. Amikor megérkezünk a helyszínre, kiderül, hogy egymás­tól pár lépésnyi távolságra, öt fészerben, öt betonplaccon üzemel öt hanggyár. Egyik a másikat fölöttébb zavarná, ha zenéről volna szó. Öt szám, öt zenekar egy fél focipályán őrület volna, ha. Belépve valamelyik négyszögbe, ahová a hang­szórók hullámcsóváját irányozták a tervezők, gyanúnk végleg bebizonyosodik. Varjú­károgás­nyi szó sincsen a zenéről. Ami a gépekből árad, az hajszálra olyan demokratikus, mint a hamburger, a hot dog vagy a gyülekezési jog. Érteni nem kell a szöveget, ha van egyáltalán, nem is lehet, főképpen nem az ötöt egyszerre. Fölösleges a kifinomult, arisztokratikus ízlés, a hallás, és egyáltalán bármilyen cenzus - a beugrón kívül. Az erősítőkből zuhogót nem füllel kell befogadni. Sőt, fül nem is igényeltetik hozzá. Kísérletileg igazolható, hogy a diszkó a született süketekre alig hat kevésbé, mint a hallókra. A hangvihar gyorsan meggyőz er­ről. A célpont a fül helyett a zsigerek. Egy-két perc múlva máris remeg a gyomrunk, mellhártyánk, a szívünk, a májunk. A száz decibel fölötti harsogásban, az ezer wattok hullámörvényében az énekesnő legvércsébb sikolytása pukkanó, gyönge tajték. A fül? Aligha áll gyöngébb próbát a szemnél, melybe négy felől csapnak éles vallatófények. Talán korábban nyilallik a többi szervünk­nél. De berezonál, megszakadni készül és fáj, fáj, akár az élet. Elfog az érzés: az a jó, ami rossz. Mintha szerelmesek volnánk abba a meztelenfenekű lányba, akinek tőlünk jobbra sajog. Hajának olcsó, bolti vörösére le-lesújt a mennyezeten tébolygó UV-lámpa fénye. Magá­nyosan ropja szegényke a nevet­sé­gesen magas parafa talpú cipőjében. Egy álltó helyben vonaglik; jól teszi, mert bizonyára fölbukna, ha forognia, vagy szökdécselnie kellene, mint a divatjamúltakban - a táncokban. De szerencsére nem kell, a diszkónál a „tánc” szempontjából sincsen legdemokratikusabb hely, maga a posztmodern tökély: nem kizáró ok a faláb, a bükkfagatya. Elég jelen lenni, mint művésznek a műcsarnokban, máris lehet fájni és kacagni a fáj­dalmon. Sikítani, csápolni, hujjogatni is szabad, sírni, vagy akár elhasalni, ha úgy esik jobban a rossz. Elterülni, például a sukkfejű skinhead lába előtt, aki ostoba közönyös­séggel teker­geti csípőjét a hangrobbanások viharában.

Nem tudni Istenről, mégis Őt kísértve imbolyogni. A Semmi peremén? A szerelemben?

A szerelem az érzések vihara. Az érzések vihara pedig akár szerelem is lehet. A vihar elő­állítható. Lenin után szabadon: a barbiszerelem = demokrácia + villamosítás. Szinte mindegy, hogy a zsongás kitől ered, mitől, lényeg, hogy van és a megszólalásig ha­sonlít. Ha az ember belemerül, ha hagyja magát, ha elringatja magát szépen, a nóta bíztatására, akkor majdnem olyan. Hamisítatlan kvázi és ebben is oly tökéletesen korszerű mint a pornó, az akciófilm vagy a velük egyívású posztmodern szöveg-regény. Bensőnk háborgását vétek volna leállítani, ezért nem szokás a szünet, mert nem szokás a fölkérés, a helyrekísérés meg a többi, holt időre való avatagság sem. Csevegés, ne adj’ Isten, udvarlás? Ebben az őrült zajban? A diszkó ismét tapin­tatos és demokratikus: gü­gye? jó fej? lúd? bárgyú? szellemes? mind összemosatik. No és remekül lehet közben cigizni, füvet szívni, inni sört, kólát, kólában oldott tablettát. A szerek ismét demokrati­kusak, hiszen Dolgok. Róluk értékítélet nem alkotható.  És a szerelem, vagy az ahhoz ha­sonló, amit koholnak, megint az egyenlőség jegyében áll. Nem igazodik elméhez, szív­hez, ízléshez vagy más kitüntető mozzanatokhoz, mint a lejárt költészet és muzsika, mivel az összes emberekben, szentek­ben, édesanyákban, esettekben egyaránt közös alhasi zsige­rekben gerjed az elekt­romos hullámok szakszerűen kiszámított ütemére. A Szentivánéji álom receptjét követik a tízperces szerelmek: ki-ki azért lobban lángra, akit először megpillant bájitalos bódu­latában. Idő kérdése, hogy a magányosan fájdoklókban mikor bozsdul föl olyas­féle zsigeri izgalom, amilyent a szerelem szokott kelteni, és máris lehet szaladni, egyesülni a bokor mögött, a kocsiban, a vécében.

Honnan jön a diszkó zaja?

Természetesen belülről.

Néha szeretem a "modern" "zenét"

Mi az ünnep?

Amikor az anyagi világ sűrű szövevénye megnyílik, s átragyog rajta a másvilág fénye, mint felhők közül a Nap. Gondoljunk a hajnalra. Még ködös szürkületben pihen a táj, a fák mozdulatlanok, a harmatos fű borzong, ember-állat nem mutatkozik, kihaltnak látszik az élet. De már várakozás feszül a levegőben. Hangtalan zengés jelzi az elkövetkező eseményt. Hosszú, keskeny felhők úsznak a látóhatár fölött, acélszürkék, halottak, de már sejteni lehet peremükön a közelgő fény érintését. Akkor piros sugárzás tűnik föl a távolban, a felhők lebegővé válnak, a fák kinyújtóztatják dermedt ágaikat, leveleik remegnek. Mikor pedig föl­bukkan a Nap óriási korongja, s forogva száll föl a sötét föld peremén, ragyogása egyszerre elönti az egész természetet, a felhők átlátszó piros fátyolokként szakadoznak szét. Majd a hosszan zengő, vörös sugarak egyre élesednek, tisztulnak, vörösarannyá válnak, később, szinte pillanatok alatt, vakító arannyá, aztán megzendül a fény minden ereje, a ragyogás teljessé lesz - ez ünnepi pillanat. A világ kibontakozik ólomszerű anyagiságából, s vakító, sugárzó fénnyé változik.

Ünnep, mikor a lenyugvó Nap utoljára pillant végig a földön, sugarait szétküllőzi az égboltozat közepéig, vörösbe, aranyba, zöldbe, sötétviolába meríti a felhőket, fényének zengése egyre halkul, egyre szelídül, míg egyszer csak elnémul teljesen, s az esti szürkületben fölcsillannak az első csillagok.

Ünnep, mikor egy bezárt szobában a földi kín jajgatása elhallgat, s fölsír az újszülött gyermek első szava. Ünnep, mikor az anya, túl lévén a szenvedéseken, révült boldogságban emeli keblére a csecsemőt, arca gyönyörűségtől sugárzik, ujja gyengéden simítja meg a kopasz kis fejet, a ráncos arcocskát, miközben a gyámoltalan kis lény a szopás első cuppogó mozdulatait végzi. Ünnep, mikor két egymást szerető ember, legény meg leány, először öleli, csókolja meg egymást. Amikor legszebb ruhájába öltözve örök hűséget esküszik egymásnak. Amikor, elsza­kadva az emberektől s a mindennapok gondjától, a fiatal asszony először oldja meg ruháit, mint aki bűvölő fürdőbe lép, hogy újjászülessen benne, s más emberként szálljon ki belőle. Ünnep, mikor az ember búcsút int fáradt szeme pillantásával az életnek, s örökre behunyja, ágya szélén pedig egy asszony ül, fogja hidegülő kezét, pillantása megrendülten pihen a távozó arcán, biztatja is, siratja is, majd gyengéden lezárja a kialvó szemet, amilyen gyöngéden újszülött gyermekét simogatta. Ünnep, mikor a sír szélén utolsó köszöntést mondunk a lassan lemerülő koporsó után, s fölhangzik a monoton imádság, a komor ének.

Ünnep, mikor a paraszt a kaszáját első ízben vágja a zizegő gabonába. Mikor az érett szőlő első fürtjét metszi le a gazda az őszi fényben fürdő hegyoldalon. Mikor az első új kenyér, az első korsó bor megjelenik a fehérrel terített asztalon. Mikor az első vadat ejti el a vadász az esztendőben. Mikor váratlanul megérkezik a régen látott jó barát, rokon, házastárs. Mikor a zenekar befejezi a hangszerek hangolását, csend támad, s fölzendül egy Istenben elmerült lélek szava. Mikor a templomban megcsendülnek a csengettyűk, megkondulnak a harangok, s a tömeg felujjong: „Föltámadt Krisztus e napon!” Mikor zászlók, kürtök és riadó „éljenek” köszöntenek egy győzelmet, ami megmentette a várost az ellenség pusztításától. Mikor a rab, hosszú sanyargattatás után, először lép ki a szabadba. Mikor a fogságba hurcolt katona ismét átlépi hazája határát, faluja templomtornyát megpillantja, megzörgeti az ablakot, s mint a figyelő vad, füleli az ajtóhoz siető lépéseket. Mikor a hajó megérkezik a kikötőbe, s az utas előtt egyszerre kibontakozik a város, amit először lát életében. Mikor a hajó elszakad a parttól, életünk egy része a semmibe merül, s csobogva siklunk a végtelenségbe valami új, valami rejtelmes felé. Mikor egy rég óhajtott könyvet a kezünkbe veszünk, kinyitjuk, megtapogatjuk, meg is szagoljuk, s mohó szemünk kapásból fogdossa össze az első magasztos szavakat...

És még mi minden ünnep!

Valaha, a paradicsomi létben, ünnep volt az ember minden napja, minden perce, hiszen az örökkévalóságban élt, együtt az Istennel. Ahogy süllyedt az ember, váltak ünnepei egyre ritkábbakká, egyre üresebbekké.

Mert az ünnep: kiemelkedés, fölszárnyalás az alantasból, a térből és az időből, az életből - a létbe. Abbahagyása minden tevékenységnek, magunkba fordulás, megtisztulás, szellemivé válás. Az ünnep: a szabadság. Megszabadulás minden nyűgtől. S ha ebből szabadulunk, éppen az az ünnep. Nem vigasság, zabálás, ivás, tombolás az ünnep, nem csinnadratta, nem. Hiszen ha így volna, nem volnának komor, szomorú, de mégis fölemelő ünnepek. Az ünnep: csend. Megállás. Elmerülés az időtlenségben. Hangtalan ujjongás, néma zokogás. Mosoly a könnyek között. Könny a mosolyban. Ahogy a fölkelő, a lenyugvó Nap ragyog át a felhők résén. Az ünnep az a pillanat, mikor álomnak érezzük a valóságot. És valóságnak azt, ami láthatatlan, megfoghatatlan.

Töröltem magam a facebookról. Az ötlet spontán jött. Majdnem egy évet voltam fenn rajta és az utolsó hetekben állandóan meg volt nyitva a háttérben.

Nagyon sokat tanulok a számítógépnél. Nem engedhetem meg azt, hogy valami egyfolytában elvegye a figyelmem. Pótcselekvés.

Azt vettem magamon észre, hogy akkor szeretek fölmenni a portálra, ha a jobb fölső sarokban egy kis piros ikon jelzi, hogy valaki foglalkozott velem. A folyamat öngerjesztővé vált, nagyon sokszor azért írtam ki idézeteket, hogy legalább csináljak valamit és figyeljenek rám. Végzetes hiba volt. Most látom, hogy az a rengeteg minden, amit kiírtam csupán erőlködés volt azért, hogy bebizonyítsam magam előtt, hogy milyen okos vagyok. A fele idézetre nem emlékszem, a verseket elfelejtettem a népdalokat nem tudom elénekelni. Ami azonban a legrosszabb hogy az ismerőseim szemében hamis kép alakult ki rólam. Én összetévesztettem magam a profilommal, hát a barátaim se tudnak megkülönböztetni. Ki az igazi? Mi jött át erről a profilról? Egy diák, aki más emberek bölcs idézeteit harsogja, miközben a képeken részegen fintorog.

Egy dologban reménykedtem mikor beléptem az oldalra: hogy segít közelebb kerülni a hozzám hasonló emberekhez. Sajnos nem jött be. Aki tényleg hasonlít hozzám az nem szólt hozzá a bejegyzéseimhez, és nem tetszikelte a verseket. A hozzám hasonló nincs is fönn minden nap, talán csak egyszer egy héten. Nem ér rá. És én sem érek rá.

Azzal hogy kiléptem, meg kell tanulnom a verseket és az idézeteket, hogy alkalom adtán elmondhassam és tényleg olyan legyen, ahogy az írójuk megálmodta. Semmi keresni valója Hamvasnak, egy dalszöveg és egy wellness hotel reklámja között.

Bánóc (Banovce) mellett egy szlovák faluban történt, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, tehát a nagyböjt kellős közepén este egy házban zeneszó mellett vígan táncolt a falubeli fiatalság. Egyszer csak, amint javában táncoltak, megjelent a szobában egy fehér asszony, nyilván Mária, és a zenészektől azt kérdezte: Játszotok? Játszunk — felelték ezek.

Az asszony: hát csak játsszatok!

Azután a táncolóktól kérdezte: táncoltok ?

 Táncolunk — mondták ezek rá nagy vígan. Nohát csak táncoljatok ! E szavak után eltűnt. A muzsikások azóta is játszanak, a táncosok pedig táncolnak, nem tudják végét szakítani. A lábuk már bokán felül elkopott. A szoba falairól már mind lehullott a vakolat a szüntelen dobogástól. A gyertya ég, de soha el nem ég. Az egész szoba csupa korom és füst.

Forrás

itt

Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért tűnik úgy, hogy a legsikeresebb ember a szemben a nagyapám.

Nagyapám először árvaházban majd nevelőszülőknél nevelkedett. Miután elvégezte a nyolc általánost részt vett az akkor a szovjet tankok által szétbombázott Pest újjáépítésében. Majd Dunaegyházára költözött, és onnan járt be a dunaújvárosi vasműbe szenet lapátolni. 30 éven keresztül. Közben megismerkedett nagyanyámmal és megszületett édesanyám és a nagynéném. Majd a rendszerváltás után kaptak egy darabka földet amit még hetven évesen is művelnek.

Nagyapám boldog ember. Mint olyan egyike az utolsóknak. A szelídek és lelki szegények boldogságával él nap mint nap. Mikor kiégett az autónk (amit az ő félre tett pénzükből vettünk) egy rossz biztosíték miatt, akkor csak annyit mondott: Nem baj, majd vesszünk másikat.

Nagyapám akaratlanul is szemben áll a világgal. Nem azért mert elítél bármit is abból, ami őt körülveszi. Nem, semmi lázadás. Abban áll szemben vele, hogy nem sikeres.Tudja a titkot. Nem az eredmény, hanem a befektetett munka ítéli meg az embert. Mindegy, hogy valaki mikor tanul meg olvasni vagy járni. Ami igazán fontos hogy mennyire adja magát oda érte. Természetesen nem mindegy hogy milyen munkába fekteti bele erejét, szellemét, szívét. Viszont igazán nagy emberré az idő tesz: mialatt a világ és saját magad felemelésévél, gyarapításával foglalkoztál.

"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."-mondja a róka a kishercegnek Saint Exupéry könyvében.

Nem a szirmai teszik a rózsát széppé hanem az idő amit rá vesztegettem.

Vajon nagyapám is vesztegeti az idejét amikor a faluban összegyűjti a lehullott gyümölcsöket ahelyett hogy elutazna külföldre nyaralni?

Mire vesztegetem én az időmet?

Szent elgondolás: volt egy Jézus,
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.

Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.

Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csufolók.

Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.

Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.

Ugy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.