Megfoghatatlannal a fölfoghatatlant

Találtam egy jót Czakó Gábortól. Részlet a Belső kilátó című esszéjéből (1995-ös):

Én mégis inkább a diszkót javaslom kilátópontul. Ez a tőzsdével ellentétben mindenki szá­mára nyitott hely, tehát ide valamennyien beléphetünk, vagyis éppoly de­mokratikus, mint egy gyorsétterem.

Nem tudom, ki töltött már el - legalább - néhány percet egy diszkóban. Aki nem, az föltétlenül pótolja mulasztását, mert e tapasztalat manapság nélkülözhetetlen. Méginkább a holnap meg­értése szempontjából. A jövő ugyanis a diszkóban, mint a ne­velés legáltalánosabb központ­jában készül. Itt alakul, formálódik a holnap művésze, munkása, politikusa, választópolgára, hazafija és kozmopolitája. Már messziről, mondjuk a folyó innenső partjáról észlelhetjük, hogy igen, ott túl, a napközben oly barátságos tiszaparti fürdőhe­lyen most megszilárdul a sarokpont, összesűrűsödik a kor lelke.Aki nem először hall zenét, az még a hídon sem haladt át, máris tudhatja, hogy ami ezen a „zenés-táncos szórakozó­helyen” szól, az alig hasonlít a zenére, inkább az orgazmus pillanatának lükte­tését idézi föl valamennyi szám, ha szabad így nevezni őket. Ugyanaz a szimmetrikus ritmus dü­bögi át az összeset. A dob, a basszusgitár és a bőgő mögött a többi hangszer és az ének egyként és teljesen alárendelt. Amikor megérkezünk a helyszínre, kiderül, hogy egymás­tól pár lépésnyi távolságra, öt fészerben, öt betonplaccon üzemel öt hanggyár. Egyik a másikat fölöttébb zavarná, ha zenéről volna szó. Öt szám, öt zenekar egy fél focipályán őrület volna, ha. Belépve valamelyik négyszögbe, ahová a hang­szórók hullámcsóváját irányozták a tervezők, gyanúnk végleg bebizonyosodik. Varjú­károgás­nyi szó sincsen a zenéről. Ami a gépekből árad, az hajszálra olyan demokratikus, mint a hamburger, a hot dog vagy a gyülekezési jog. Érteni nem kell a szöveget, ha van egyáltalán, nem is lehet, főképpen nem az ötöt egyszerre. Fölösleges a kifinomult, arisztokratikus ízlés, a hallás, és egyáltalán bármilyen cenzus - a beugrón kívül. Az erősítőkből zuhogót nem füllel kell befogadni. Sőt, fül nem is igényeltetik hozzá. Kísérletileg igazolható, hogy a diszkó a született süketekre alig hat kevésbé, mint a hallókra. A hangvihar gyorsan meggyőz er­ről. A célpont a fül helyett a zsigerek. Egy-két perc múlva máris remeg a gyomrunk, mellhártyánk, a szívünk, a májunk. A száz decibel fölötti harsogásban, az ezer wattok hullámörvényében az énekesnő legvércsébb sikolytása pukkanó, gyönge tajték. A fül? Aligha áll gyöngébb próbát a szemnél, melybe négy felől csapnak éles vallatófények. Talán korábban nyilallik a többi szervünk­nél. De berezonál, megszakadni készül és fáj, fáj, akár az élet. Elfog az érzés: az a jó, ami rossz. Mintha szerelmesek volnánk abba a meztelenfenekű lányba, akinek tőlünk jobbra sajog. Hajának olcsó, bolti vörösére le-lesújt a mennyezeten tébolygó UV-lámpa fénye. Magá­nyosan ropja szegényke a nevet­sé­gesen magas parafa talpú cipőjében. Egy álltó helyben vonaglik; jól teszi, mert bizonyára fölbukna, ha forognia, vagy szökdécselnie kellene, mint a divatjamúltakban - a táncokban. De szerencsére nem kell, a diszkónál a „tánc” szempontjából sincsen legdemokratikusabb hely, maga a posztmodern tökély: nem kizáró ok a faláb, a bükkfagatya. Elég jelen lenni, mint művésznek a műcsarnokban, máris lehet fájni és kacagni a fáj­dalmon. Sikítani, csápolni, hujjogatni is szabad, sírni, vagy akár elhasalni, ha úgy esik jobban a rossz. Elterülni, például a sukkfejű skinhead lába előtt, aki ostoba közönyös­séggel teker­geti csípőjét a hangrobbanások viharában.

Nem tudni Istenről, mégis Őt kísértve imbolyogni. A Semmi peremén? A szerelemben?

A szerelem az érzések vihara. Az érzések vihara pedig akár szerelem is lehet. A vihar elő­állítható. Lenin után szabadon: a barbiszerelem = demokrácia + villamosítás. Szinte mindegy, hogy a zsongás kitől ered, mitől, lényeg, hogy van és a megszólalásig ha­sonlít. Ha az ember belemerül, ha hagyja magát, ha elringatja magát szépen, a nóta bíztatására, akkor majdnem olyan. Hamisítatlan kvázi és ebben is oly tökéletesen korszerű mint a pornó, az akciófilm vagy a velük egyívású posztmodern szöveg-regény. Bensőnk háborgását vétek volna leállítani, ezért nem szokás a szünet, mert nem szokás a fölkérés, a helyrekísérés meg a többi, holt időre való avatagság sem. Csevegés, ne adj’ Isten, udvarlás? Ebben az őrült zajban? A diszkó ismét tapin­tatos és demokratikus: gü­gye? jó fej? lúd? bárgyú? szellemes? mind összemosatik. No és remekül lehet közben cigizni, füvet szívni, inni sört, kólát, kólában oldott tablettát. A szerek ismét demokrati­kusak, hiszen Dolgok. Róluk értékítélet nem alkotható.  És a szerelem, vagy az ahhoz ha­sonló, amit koholnak, megint az egyenlőség jegyében áll. Nem igazodik elméhez, szív­hez, ízléshez vagy más kitüntető mozzanatokhoz, mint a lejárt költészet és muzsika, mivel az összes emberekben, szentek­ben, édesanyákban, esettekben egyaránt közös alhasi zsige­rekben gerjed az elekt­romos hullámok szakszerűen kiszámított ütemére. A Szentivánéji álom receptjét követik a tízperces szerelmek: ki-ki azért lobban lángra, akit először megpillant bájitalos bódu­latában. Idő kérdése, hogy a magányosan fájdoklókban mikor bozsdul föl olyas­féle zsigeri izgalom, amilyent a szerelem szokott kelteni, és máris lehet szaladni, egyesülni a bokor mögött, a kocsiban, a vécében.

Honnan jön a diszkó zaja?

Természetesen belülről.